„Ha feladtad, hogy fejlődjél, fejlődni fogsz”

Kiss Balázs olimpiai bajnok kalapácsvető gyakori szereplője Veszprém közéletének, hiszen a mai napig számos megkeresést kap, hogy visszaidézze a múltat, meséljen életének egyik legmeghatározóbb időszakáról, az élsport éveiről, amerikai tanulmányairól. Egyetemünk szerkesztősége is erre kérte, hiszen az olimpia évében igazán van aktualitása a bajnokkal történő beszélgetésnek. S bár kifejezetten a sportot tűztem ki témának, Balázs egy teljes világképet festett fel, így a háromórás interjú alatt szépen kirajzolódott a szemlélet, amit képvisel. Mondja is Balázs, hogy szerinte minden mindennel összefügg, így végsősoron egy dologról beszél…

Néhány percet késik, de felhív telefonon, már úton van, siet. És tényleg megérkezik. Kíváncsi voltam, milyen lehet egy olimpiai bajnokkal beszélgetni, hisz még soha nem volt rá módom. Végül hamar átrendeződnek bennem a fogalmak, mert amint belemélyülünk, rájövök, hogy nem az olimpiai bajnoki mivolt a lényeg, hanem az, hogy egy önreflektív, mély érzésű emberrel beszélgethetek. Kávét nem sikerült szereznünk, de hamar megállapodunk, nincs is rá szükség.

Féltem az első témától, így rögtön belecsaptam a közepébe és megkérdeztem, milyen érzés, hogy állandóan a múltjáról „kell” beszélnie, és folyamatosan a siker kulcsáról kérdezik, annak hozadékairól. „Zsivótzky Gyula (olimpiai bajnok kalapácsvető, a szerk.) egyszer azt mondta nekem, hogy az aktív versenyzős időszak után szépen minden egyenes vonalon kezd majd lefelé menni, elér egy szintet, és úgy marad életed végéig. Nekem a ’88-as olimpia az első, amire tisztán emlékszem, örökre bennem marad, ahogy Egerszegi Krisztina győzni tudott Szöulban. És vannak olyanok is, akiknek az 1996-os volt az első, amire tisztán emlékezhetnek. Akkor győztem én. Úgy hiszem, egy ilyen élmény örökre bevésődik az emberbe, nyomot hagy, innentől kezdve pedig mindig örülni fog, ha meglát, hiszen a személyemet ehhez az élményhez fogja kötni. De meg kell szokni, hogy egy olyan dologról nyilatkozol nap mint nap, amit valójában már régen lezártál magadban. Amikor befejeztem pályafutásomat, egyszerre éreztem megkönnyebbülést és fájdalmat.  Furcsa volt, hogy véget ért egy korszak, ugyanakkor el kellett kezdenem egy újat. Körülöttem már mindenkinek megvolt a kiépített élete, engem meg valami posztkarrier-depresszió fogott el: a sor elejéről hirtelen a sor végére kerültem. Nem könnyű a sport világából hirtelen a polgári létbe csöppenni.”

Ahogy hallgatom Balázst, eszembe jut, vajon maga táplálta, hogy kevésbé fontos már az ember az élsportévei után, vagy esetleg a környezete érzékeltetett vele ilyesmit: „Amíg a csúcson vagy, addig mindenki keres, hív, akar valamit, utána ez lecsökken, aki pedig mégis keres, érzékelteti, hogy szinte csak szánalomból hívott. Ma már oktatni tudnám, hogy miként nem szabad reagálni ilyen helyzetekre. A lélek néha véres lesz, de talán ez nem árt… Pragmatikusabb lettem, és elkezdtem megérteni mások szempontjait is. Nemrég a hatéves kislányom azt mondta: azt szeretném, ha te maradnál az egyetlen olimpiai bajnoka Veszprémnek. Erre azt feleltem, hogy jó lenne, ha Rasovszky Kristóf megnyerné idén az olimpiát, mert akkor megoszthatnám ezeket a feladatokat mással is. Jött a válasz tőle: rendben, de akkor legyetek barátok.”

Adódik a kérdés, vajon nem kísérte-e Balázst a kívülállóság érzése, akár a sportkarrierjének virágzásakor, akár utána, hiszen végsősoron a sikerben is egyedül van az ember, gondolom én, de Balázs azt mondja, a magány mellett mégiscsak egy csapat része volt. Az olimpiai bajnoki cím egy intézmény, állítja az olimpikon, amelyhez a rajongók, az edzők, a csapattársak is hozzátartoznak. Egyedül senki nem jut a csúcsra.

A sportoló kifejtette, ő a pszichótípusok közül a gammák csapatát erősíti, így jellemző rá, hogy nem érzi magát biztonságban a tömegekben, illetve inkább szemlélője, semmint résztvevője az eseményeknek. „Ettől még ugyanúgy elmegyek az Utcazene Fesztiválra”, jegyzi meg viccesen, de hozzáfűzi, a gammák nem túl szociális lények, ugyanakkor a dolgok állandó figyelése inkább előnyére válhatott a pályán.

„Nietzschének igaza volt, amikor azt mondta, ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd.” Ezt már azért mondja Balázs, mert szerinte az emberi lét annyira jelentéktelenül rövid, hogy ennek felismerése adhat valami felszabadultság érzést. Ahogy el kell fogadni azt is, hogy a világot semmilyen körülmények között nem lehet jobbá tenni, ettől a gondolattól viszont annyi energia felszabadul, hogy hirtelen mégis elkezdünk fejlődni. Tehát ha feladtad, hogy fejlődjél, fejlődni fogsz. Száz év múlva senki nem fogja tudni a nevünket, ezt állítja Balázs. Én azért úgy hiszem, az ő nevére száz év múlva is emlékezni fognak.

Amikor arról kérdeztem, megfogalmazta-e valaha, hogy miként szeretne élni, így felelt: „Igen. Időzavarban vagyunk, mert az emberek nagy része nincs a jelenben, nem éli meg a pillanatokat. Egész életünkben készítenek bennünket valamire: az óvodában arra, hogy általános iskolába menj, ott arra, hogy középiskolába, és így tovább. Várunk valamit, a nagy jövőt, miközben a jelen útjáról kibillenünk. Én szeretnék a mostban létezni, és nem egy elképzelt jövőben, ami egyébként is csak szorongást okoz. Majd eljön az, amit várunk, de nem úgy, ahogy elképzeltük. A jövő kínoz, az oktatási rendszer mégis folyton ezzel nyomaszt. És amikor végre eljön valami nagy pillanat, valami beteljesült álom, akkor nem ünnepel senki, hanem már készül a következőre. Majd elér negyven fölé, cégvezető vagy igazgató lesz, és rájön, hogy átverték, mert évtizedekig gürizett a semmiért. Ekkor felhívják telefonon, hogy már csak húsz év van a nyugdíjig, ideje készülni rá…”

Adódik a kérdés, hogy sportolóként ő vajon meg tudta-e élni a siker legszebb pillanatait: „A végén igen, akkor már jobban koncentráltam erre, hiszen láttam, hogy közeleg a lezárás. Volt olyan, hogy a verseny után bennmaradtam a küzdőtéren, és próbáltam magamba szívni a miliőt, mert tudtam, hogy ez nem lesz már mindig ilyen magától értetődő. Önmagamra ébredtem, láttam, hol vagyok és mit teszek.”

Balázs nyitott szemmel jár, figyeli az embereket, a társadalmat, a működését. Vagyis a világot, hisz ez érdekli, közben pedig elmondja, hogy kezd visszakanyarodni az élete a sport felé. Ekkor rögtön közbekérdezek, hogy esetleg az edzőségről van-e szó, de nem tartja magát pedagógus alkatnak. Szerinte az edzők nagyon sokat áldoznak a társadalomért, és mégsincsenek igazán megbecsülve. Végül választ kapunk: „Veszprém tele van ambíciókkal, s ez mindig is tetszett. Olyasmi ez, mint Dávid, aki szeret Góliáttal küzdeni: az, hogy kicsik vagyunk, még édesebbé teszi a győzelmet. Jelenleg egy pályázat megírásán ötletelek, aminek eredményeképp Veszprém Európai Sportváros lehetne. Ez egy cím, ami rengeteg jó dolgot hozna magával, például erősítené a közösségeket. És akkor most visszakanyarodok oda, hogy bár azt mondom, a kalapácsvetés egyéni sport, mégis egy csapatban voltam. A bemelegítés közös, úgy keringtünk mind az edző körül, mint a bolygók. Fontos volt a jó hangulat, valahol én is ezért jártam le edzeni, legalábbis a kezdetekben. A sport nem létezik közösség nélkül, ahogy egy város sem. Amiről most beszélek, semmiképpen sem passzív részvételt jelentene, hanem nagyon is aktívat.”

Miközben ezekről beszél Balázs, elgondolkodom, vajon mit adott Balázsnak a sport? Vajon értelmezhető-e a kérdés, hiszen nincs ellenpróba, nem tudjuk, mi lett volna a karrier nélkül, de Balázs azt mondja, a személyiség van előbb, s az szabja meg az irányt, amerre megy az ember: „Olyan nincs, hogy feladok valamit, egy sportoló számára nem létezik az az opció, hogy vereség. Képes vagyok hosszasan koncentrálni egy faladatra, ez egy abszolút csőlátás, amikor minden más homályos körülöttem. Ez is a húsz év élsportnak köszönhető. Vagy a személyiségemnek, hogy teret tudtam engedni a küzdésnek.”

Balázs nemrég bekerült az amerikai egyetemi atlétikai Hírességek Csarnokába, bár tüdőgyulladás miatt sajnos nem tudott jelen lenni a ceremónián. Ugyanakkor úgy véli, nem lett volna könnyű visszatérni Amerikába, az egyetemre, mármint lelkileg, hiszen ezt az időszakot már lezárta. Séta a memóriaparkolóban – így fogalmazta meg a szituációt, ami kint várta volna. „A győzelem egy attitűd, a kitartás a végsőkig olyan, mint egy jó betegség, elkapják, akik az ember körül vannak. Hirtelen mindenki elkezd jobban teljesíteni, a hamburgeres jobb szendvicset készít, ha előző este látta a győzelmet. Megérzi, hogy bármi elérhető. Ezért is lelkesedem Rasovszky Kristófért, nagy lendületet ad a városnak, és még hátra van az olimpia… Ma úgy látom, ez az élsport értéke: hitet adhat az embereknek.”

És hogy miként látja győzelmi pillanatait ma Kiss Balázs? Rögtön azzal kezdi, milyen tulajdonságok jellemezték, amelyek szükségesek voltak a cél elérése érdekében: „Kell egyfajta jó értelemben vett pofátlanság, kicsi gőg, és minden, ami elhiteti velem, hogy nyerni fogok. Az idősebb énem olykor elcsodálkozik azon a kalapácsvetőn, akit visszanéz a pályán, a versenyeken, vagy akár nyilatkozataiban. Emlékszem, egy fogadáson voltam, iszonyú fáradtan, és dedikáltam az embereknek. Ekkor odajött egy tévés stáb, és a riporter megkérdezte, vajon mennyi szerepe volt a győzelmemben annak, hogy Amerikában éltem és tanultam. Hány százalékot mondanék? Felpillantottam rá, és annyit mondtam: 100. És folytattam tovább a dedikálást. Semmi puhítás, csak a tények. Ma már ezt a sarkosságot furcsa visszanézni. A dobásokat technikai szempontból figyelem, ha egyáltalán még figyelem, a győzelmi pillanatokat pedig nem nézem vissza. Ha erőre van szükségem, akkor úgyis a nehézségekre kell gondolni, nem pedig a dobogóra. Arra, hogy elbukhatsz, és a következő nagy lehetőség csak négy év múlva lesz… Nincs más opció, mint hinni a győzelemben, mert az ember megérkezhet a paradicsomba, de aztán jönnek a nehézségek, és fel kell állni!”

Balázs, bár lezárta a sportmúltját, nagyon várja az olimpiát, és szurkol Rasovszky Kristófnak, aki augusztus 9-én ugrik a Szajna vizébe.

Szabó Eszter

Fotók: Fux Marcell